Tegnap két kutató kollégát intézetigazgatói döntés nyomán elbocsátottak a HUN-REN Természettudományi Kutatóközpont Kognitív Idegtudományi és Pszichológiai Intézetéből. Az ügy nem előzmény nélküli: a korábbi Pszichológiai Kutatóintézet 2012 óta már nevében is a kognitív idegtudomány keretei közé szorult, a mostani döntés pedig illeszkedik abba a hosszabb ideje zajló folyamatba, amely a pszichológia tudományát egyre inkább a természettudományos módszer, a mérhetőség, a biologizálás és a kauzális modellezés irányába szűkíti.
A kutatók elbocsátása ezért sem pusztán személyi döntés: egy kutatási hagyomány további intézményi felszámolásának része. A „profiltisztítás” eredményeként a Társadalomlélektani, a Szociálpszichológiai, a Narratív és Történeti Pszichológiai Kutatócsoportok után most az utolsó ilyen irányultságú műhely, a Társadalom és Kulturális Pszichológiai Kutatócsoport is megszűnik. Az eset arra is rámutat, hogy az intézményes tudomány ma mit tekint legitim részének, és mit szorít fokozatosan a peremre.
A pszichológia azonban nem szűkíthető pusztán az idegrendszeri folyamatok mérésére és modellezésére. Történeti, társadalmi, értelmező és kritikai hagyományai nem a tudományon kívül állnak: ezek is alakítják, milyen kérdéseket teszünk fel, mit mérünk, és végül mit fogadunk el objektív tudásként. A szubjektív tapasztalatok, társadalmi jelentések és komplex emberi viszonyok megértése nem másodrendű tudás, hanem a pszichológia egyik alapvető feladata. A mostani eset legfontosabb kérdésfeltevése tehát végső soron az, hogy hogyan gondolkodunk az ember pszichés világáról.
Elférnek-e még az intézményes tudományban a pszichoanalízis, a szociálpszichológia, Erős Ferenc vagy László János öröksége, illetve azok a kifejezetten hazai társadalomkritikai és szociálpszichiátriai hagyományok, amelyek a pszichés szenvedést nem elszigetelt egyéni zavarként, hanem társadalmi összefüggéseiben próbálták megérteni? Vagy mindaz, ami nem illeszthető maradéktalanul a természettudományos standardokhoz, szoruljon ki az intézményes tudományból, így végső soron a pszichológiai praxisból is?
Mi, a TDDSZ-nél úgy gondoljuk, ez nem pusztán a pszichológia belügye. A bölcsészet- és társadalomtudományok általában is egyre szűkösebb erőforrástérben mozognak, miközben az értelmező, történeti, társadalmi és kritikai tudások intézményi pozíciói gyengülnek. A tudomány sokfélesége azonban nem akadály, hanem feltétel: csak akkor maradhat eleven, ha teret ad a különböző nézőpontok, módszerek és hagyományok együttélésének. Ennek felszámolása nem profiltisztítás, hanem szegényítés. Ezért kiállunk amellett, hogy a pszichológia csak akkor maradhat valóban tudományos és társadalmilag felelős, ha intézményesen is helyet biztosít saját történeti, kritikai és társadalmi hagyományainak. Továbbá, hisszük, hogy kutatócsoportok és kutatási irányok felszámolása nem lehet egyszemélyi döntés függvénye egyetlen intézményben sem.
